A Magyarok Városa

Vicente Blasco Ibañez
Traducción: Ivonne Mester


A spanyol író, Vicente Blasco Ibañez (1867-1928) közel 50 mű szerzője. Életműve nemzetközi elismerésben részesült. A finales de agosto de 1907augusztusában Blasco Közép-Európán keresztül Konstantinápolyba, az Oszmán Birodalom fővárosába, a Kelet kapujába utazott. Az Oriente című krónika (Nausícaä/MMIII. 2004) Vichy fürdővárostól Budapestig szerzett úti élményeit öleli fel. Az igen kifinomult, nagy műgonddal megírt beszámoló magyar nyelven mindeddig kiadatlan. A Ciclo Literario kiválasztott egy fejezetet, mely először lát napvilágot magyarul. A szenvedélyes hangú, a maga idejében lenyűgözően aktuális szöveg megírása óta több mint száz év telt el...

 

Éjszaka Budapest álombéli település képében tetszeleg. A nemes város a közel fél kilométer széles Duna vízében tükrözteti pazar fénytüzét. A sík, nagyobb kiterjedésű Pest rakpartjáról Budára látunk, amint gázlámpáinak rózsafüzéreit a dombok hajlataira kanyarítja, s szikrázó fénnyel szórja be a kristályosan csillogó sziklákat.

A fekete vízen láthatatlan kis gőzhajók lámpásai meg-megtörik a fodrozódó, fekete vízen a rakpartról világító, reszketeg fénysugarakat.

A túlparton kemenceszájként világító kávéházakból hegedűsóhajt vagy éppen érces indulópattogást sodor felénk a fuvallat. A sétányokon a festői népviseletbe bújt osztrák-galíciai vagy erdélyi parasztok a törökök ostromait és Mária Terézia háborúit juttatják eszünkbe, s nagy gyümölcsös kosarakkal járnak vendéglőről vendéglőre. A görögdinnye, amely szinte ismeretlen a közép-európai falvakban, itt barátságosan mosolyog ránk bíborvörös szájával, s a Kelet közelségét hirdeti. A teraszok zöld bokrai mögül bohém hegedűszó hallik, s a melankolikus román dalok latin eredetű szavai meglepően szólnak hozzánk, s a dicső, spanyol Traianust, a szóban forgó nép alapítóját és civilizáló atyját juttatják eszünkbe.

Olykor dübörög a rakpart, ha elhajt egy-egy magyar lovak húzta kocsi; eme páratlan jószágok rendre hosszú ügetésben közlekednek, mintha ez volna a természetes járásuk, és testükben egyfajta masszív szigor elegyedik az arab telivérek kecses könnyedségével.

Midőn a ragyogó napsugarak beleolvadnak a városra boruló, fénnyel spriccelt, titokzatos feketeségbe, a kétarcú város monumentálissá és grandiózussá nő. A modern Pesten a nagy szállodák, állami épületek, különféle felekezetű templomok és oktatási intézmények mintegy rátelepednek a pusztaságra. A régi Budán, a magaslatok városában van egy domb, mely olyan, akár a magyar nép Capitoliuma, a kiterjedt fennsík tartja hátán a politikai élet műemlék-épületeit. A parkokkal tarkított, domború hegygerincen áll a XV. századi, várkastélyszerű Mátyás-templom. E hajókba kellett elfáradnia az osztrák császárnak, hogy Magyarország királyává koronázzák, a szablyás, dolmányos magyar urak körében, akik pengő hangú sarkantyút viselnek vörös bőrcsizmájukon, huszár kalapjukon pedig csákórózsa és tollforgó díszeleg.

A Mátyás-templom szomszédságában terül el a Királyi Palota épületegyüttese, melyet immár több mint száz éve nem lakta király, nem mintha ezért a magyarok kisebb becsben tartanák, hiszen viszonylagos függetlenségük szimbólumát látják benne. A palotában – amelyet Mária Terézia kezdett építeni – nyolcszázhatvan, egytől-egyik pompázatos, ám lakatlan szoba van, számos közülük rendkívül modern bútorokkal berendezve, amit senki sem használ. A fényűző, ám szenvtelen, üres hajlék némiképp síri hangulatot áraszt, de a magyarok dicsőítik, mert annak igazolását látják benne, hogy közel sem függenek a Bécs szívében emelkedő, hatalmas erődítménytől.

A budapesti lakosok három büszkesége a Királyi Palota, az Országház és az Akadémia. A nyers magyarok, akik vidéken szinte még feudális életet élnek, csak a lovas tudományt ismerik, s a Duna menti lápokon nevelik a lovakat, ha valamely illusztris hazafit, költőt vagy zongoristát le akarnak kötelezni, díszkardot ajándékoznak neki, s tudatlanságból táplálkozó babonás tisztelettel adóznak az Akadémiának. A magyar Akadémia sajátos intézmény, amelyet jó néhány évvel ezelőtt alapított Széchenyi gróf, aki fényűző palotát formált belőle, és kiváló múzeumi anyagot testált rá.

Háromszáz tagja van, és az alapító okiratba foglaltak szerint feladata a magyar nyelv és történelem, illetve valamennyi tudomány ápolása, a teológia kivételével. Könyvtára félmillió kötetet számlál, képzőművészeti gyűjteménye pedig négyezer festményt, melyekből ötven – a legjelentősebbek - a spanyol iskola mesterművei, öt Murillo-képpel az élen.

Azonban az összes középület közül az Országház nyűgözi le leginkább a magyarokat. Miután azon forradalmár magyarok fiai és unokái, akik 1848-ban Kossuth elnökletével megalapították a köztársaságot, már nem vágtathatnak lovon, huszár viseletben, szablyát suhogtatva a csatamezőre, hogy szembeszálljanak az osztrák elnyomókkal - inkább megbújnak a Parlamentben, avagy az Új Országház csataterén adnak hangot történelmi sérelmeiknek.

A nem oly régi épület méltó a magyarok parlamenti élet iránti tiszteletére, s a legutóbbi megnyilvánulási formája régi, lázadó természetüknek.

A palota első pillantásra egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Ha tüzetesebben szemléljük, afféle építészeti túlkapásnak, hivalkodó kőóriásnak tűnik, szobák százaival és temérdek szárnnyal, amelyek semmire sem szolgálnak. A magyarok vágya az volt, hogy nagyobb parlamentet birtokoljanak, mint a bécsiek, illetve bárki más a világon; mintha terjedelmét politikai ambícióikhoz mérték volna, óriás építőmesterek segítségével.

A palota 15 ezer négyzetmétert foglal el, a központi kupolája 106 méter magas, s az építési költségek 36 millió koronára rúgtak.

Az épület külső megjelenése gótikus és bizánci jegyeket mutat, némi hasonlóságot fedezhetünk fel benne a velencei Szent Márk-bazilikával, ám ez jóval tágasabb. Belső terének díszítése kissé emlékeztet az arab művészet filigrán-elemeire.

- Olyan, mint az Alhambra – állítják mély meggyőződéssel a lelkes magyarok, akik sosem jártak Spanyolországban, és legfeljebb ha képeslapon látták az arab palotát.

Termei semmiben nem hasonlítanak az Alhambrában lévőkhöz, néhány talán valamicskét a sevillai Alcázar belső tereire.

A nagy, központi kupola alatt egy óriásokhoz méretezett márványlépcső vezet a körteremhez, arannyal és színes márvánnyal díszítve, amelyet Trónteremnek neveznek. Az országgyűlési ülésszak kezdetekor itt gyűlik össze a Képviselőház négyszázötven és a Főrendiház háromszáz tagja, hogy meghallgassák a láthatatlan, Bécsben uralkodó magyar király beszédét. Valamennyien nemzeti viseletben feszítenek, dús zsinórozással, övvel, drágaköves ékszerekkel, félvállra vetett mentében; aprólékosan cizellált bronzhüvelyükben csörgő kardjuk megremegteti a márványpadlózatot, legtöbbjük harcias tekintetű, mintha bármelyik pillanatban készen állna kirántani tokjából a fegyverét. Olyanok, akárcsak nagyapáik, amint megjelentek a magára hagyott osztrák uralkodónő színe előtt, azt kiáltván: „Moriamo pro regem nostrum Maria Teresa!”. Ők azonban csakis Magyarország függetlenségéért volnának készen meghalni.

Az úgynevezett függetlenségi pártiak több mint az Országgyűlési képviselők felét teszik ki, s vezérük Kossuth, a magyarok hőse. A feltétlen osztrák-barátok száma nem éri el az ötvenet. A minisztériumok pusztán a függetlenségi pártiak megvetett oltalmazása folytán létezhetnek, mely azonban még nem látja elérkezettnek az időt a cselekvésre, az osztrák császár szövetségesétől, Németországtól való félelmében. Ha elhalálozik az agg magyar király, netán olyasfajta konfliktus támadna Európában, amely megzavarja a Hármas Szövetséget, a magyarok bizonyára mást is tesznek majd, mint hogy az Országgyűlésben üléseznek.

Mindaddig azonban igyekeznek minél derűsebb légkört teremteni benne, a magyar nép szórakoztatására, s a tradicionális, nemzeti harci kedv ébren tartása végett.

A magyarok nem olyan mesésen szépek, büszkék és bajszosak, mint ahogyan többnyire ábrázolják őket, nemzeti viseletükben. Inkább alacsony termetűek, sárgás, ázsiai bőrszínnel, kiugró járomcsonttal és vad tekintettel, akár a kalmükök. A hagyományőrző magyarok nemzeti hősnek tekintik Attilát, mint egy nemzeti hőst, és a hunoknak tulajdonítják Buda alapítását. Az Országház egyik termében feltűnik a harcos „Isten ostora”, Odin, Szigfrid és más mitológiai hősök társaságában.

Midőn a magyar képviselők kirohannak a kormány ellen, úgy viselkednek pompás palotájukban, akár egy ostrommal bevett városban. Padokat és állványokat törnek a gyűlésteremben, melynek darabjait a tanácskozó testület elnökének és minisztereinek fejéhez vágják, míg ezek ártatlanul és rendíthetetlenül állják a megsemmisítő záport.

            Ezután helyrehozzák a bútorokat, megjavítják a lefejezett szobrokat; az osztrák-barátok is elnézőbbnek és békésebbnek mutatkoznak, míg el nem jön az óra, amikor is a parlamenti jelenetek odakint ismétlődnek, a Duna-parton, a vad lódobogás közepette, s közben a subába bújt pásztorok Szent István koronáját és nemzeti hőseiket emlegetik, a rendkívüli Corvin Mátyástól kezdve az ügyvédből tábornokká lett Kossuthig, aki búcsút intett hazájának, hogy inkább idegen földön lelje halálát, hosszú, borús öregség után, semmint hogy osztrákokat lásson országa élén.

 

 

Ciclo Literario.